A KISEMBER DOLGA A VILÁGVÉGE IDEJÉN / BOJÁR Iván András írása

Abszurd cím. Vicces, viccelődő. Voltaképp zavart heherészés az emberiség előtt álló talán legnagyobb civilizációs fordulat problémája körül.

Klíma, és biodiverzitás válság van. Ökológiai válság. Hatása elkerülhetetlenül begyűrűzik az emberi mindennapokba. Kérdés, hogy milyen mértékben, ütemben és milyen fokozatokban? Eljut-e az emberek együttélésének legmélyebb rétegeibe, és civilizációs válság kerekedik-e belőle?

Sajnálom, mai tudásom szerint, igen.

Amikor itt Európa szivében rutinosan elfordulva mellékhelyiségünk wc-jétől, napjában többször is 5-10 liter összeszennyezésre szánt ivóvizet engedünk le a csatornába, a folyóba, majd a tengerbe, nem gondolunk arra, hogy ezidő alatt valahol a Földön több millió ember vízhiánytól szenved. Pontosabban nem gondolunk arra, hogy a két jelenség, két helyszín, a ma távolban élő emberek sorsa-ügye ma már óhatatlanul összekapcsolódik. Hogy “azok” ott, mondjuk Afrikában, - mint a vízhiány miatt kialakult háború és élelmezési válság hatására 2015-ben Szíriából, - ha élhető jövőt szánnak a gyerekeiknek, nemcsak szórványosan, de tömegesen is elindulnak majd az édesvizű területek felé. A fenyegetésnek ma kávébarna bőrszíne, fejkendője, a nálunk megszokottól eltérő értékrendje van, mert nem vesszük számításba: ha leáll (márpedig drámaian lassul) a Golf-áramlat, ugyanígy menekülőre foghatják akár tejszőke családok is felpakolt volvóikkal északról dél felé. És arra sincs megírt, lepecsételt biztosíték sehol, hogy nem nekünk, innen az elsivatagosodás folyamatában megindult Kárpát-medencéből kell egy napon feltápászkodnunk, hogy élhető vidéket keressünk magunknak. A műsorrend, ami az emberiség elkövetkező időszakát dominálja, minden vidéket, népet, kultúrát érint, vagyis az emberi civilizációt. S erre sem egyéni, sem állami, vagy nemzetállami megoldásunk nincs. Tudósok által előkészített, de bátor politikusok által irányított globális rendszerszintű összehangolt megoldásra van szükség. Ahogy a “próbajáték”, a Covid-19 pandémia esetében zajlik. A globális problémára, az egyetlen, teljesen eszelős, totális tagadásba burkolózó és elszigetelt Észak-Korea kivételével, ideológiai és hatalmai érdekviszonyok fölé emelkedve a világ minden kormánya, állama összehangoltan tudott reagálni. És ez valóban reménykeltő tapasztalat.

Mi az egyén felelőssége? Teszem föl magamnak nap-mint-nap a kérdést. Amikor mondjuk lehúzom azt a bizonyos wc-t és három kameruni család aznapi ivóvízkészlete zuhog le az emeletről. Amikor az ötödik páncélvastag műanyagba csomagolt élelmiszerért nyúlok a bolt polcához, fél éjszaka hosszára égve felejtem a villanyt az előszobában. Amikor a gyerekem 7000 ft-os fapados repülőjeggyel Barceonába vágyna, hová a boldog léha időkben szinte semmiség volt nekem eljutnom, neki viszont előbb jut eszébe, joggal neheztelve a nemzedékemre, a repüléssel járó káros karbonlábnyoma, mint a Sagrada Familia.

Változtatás nincs változás nélkül. Változás nincs kényelmetlenség, nehézség, lemondás nélkül. Az emberiség most abban a pillanatban él, amikor reménykedhet, hogy talán köthet alkut a jövővel: ha ma visszaszorítja szabadjáraengedett létezési módját, még visszakaphat valamit a holnap reményeiből. Ha őszinte akarok lenni, mai tudásom alapján, ez is kérdéses.

Azok a szabályok, amelyeket, ha mától mind a majd’nyolcmilliárd ember követne, érzékelhető erdményt hoznának, sajnos szinte betarthatatlanok. Csapdában élünk, az emberiség magának állított civilizációs csapdájában: az úgynevezett fejlődés előrerohant: szűk negyven év alatt feléltük az emberi élőhely, a Föld természeti erőforrásainak tartalékait.

Mindezt ki kell mondani ahhoz, hogy elindulhasson a nyilvános gondolkozás, beszélgetés, vita arról, hogy milyen lenne az optimális élet. Milyen lesz a holnapi nem optimális, de talán még elégséges élet ahhoz, hogy létezni lehessen. Vitáznunk kellene máris azokról az életforma modellekről, melyek kereteit a felmelegedés okozta komplex válság gyakorlati szempontjai, s nem valami elvont politikai vagy ideológiai gondolkodás keretei határoznak meg.

Sokat gondolkoztam, mik lennének azok a viselkedésbeli, a mindennapi működésünkben mélyen rögzült, mégis megváltoztatandó elemek, amelyek alapvető újraértékelésére lenne szükségünk. Ahhoz, hogy a Föld, hátán velünk, nyolcmilliárdnyi hatalmi ambíciótól fűtött, győzelemre és sikerre éhes falánk, kapzsi pazarló és kiváncsi emberrel túlélje ezt a mostani ökológiai krízist, talán valami hasonló parancsolatok mentén kellene élnünk. Mától! Méginkább, a hetvenesévek eleje óta.

Álszentség lenne állítanom, hogy akár a felét is képes vagyok betartani.

- Ne siess!
- Légy mértékletes, ne vágyj többre!
- Ne versenyezz: együttműködésre törekedj!
- Lakj testhezálló méretű, a lakók számával arányos otthonban, ne nagyobban!
- Ne pazarolj!
- Termeld meg élelmedet!
- Komposztálj, őrizd vagy dúsítsd a termőföld tápanyagtartalmát!
- Ne szennyezz, ne szemetelj!
- Kelj reggel, térj nyugovóra napszálltakor!
- Ne bánts és egyél állatot!
- Járj gyalog, kerékpáron vagy tömegközlekedéssel!
- Légy békés!
- Ne végy újat, javíttass!
- Csak helyi és (amíg még van) szezonnak megfelelő árut vegyél!
- Ültess sok fát, legkevesebb egyet minden évben!
- Tiszteld az Életet!
- Ne építs semmit, legfeljebb régít újíts fel, alakíts át!
- Ne utazz passzióból, csak ha tényleg nyomós okod van rá!
- A kontinenseden ne használj többé repülőgépet. Ha utaznod kell, használj vasutat.
- Figyelmeztesd környezetedet a Föld lehetőségeinek, erőforrásainak határaira!

Ha mi mindannyian betartanánk a fenti életvezetési intelmeket, talán történne változás. Végsősoron a politikus is ember. Érvényesülni, sikeressé válni szeretne, megúszni a nehéz helyzeteket, olykor még pozitív módon hatni is. A politikus bennünket fejez ki, a mi kivetülésünk: olyan, amilyen mi vagyunk. Ha a mi gondolkozásunk fejlődik, reménykedhetünk, hogy talán a politikusaink is bátrabbak lesznek.

Mi, egyének, kisemberek világvége idején, a fenti cselekvési és viselkedési kódex betartásával, a magunk elhatározásából tehetünk apró lépéseket. Amikor épp módunk támad csapdáink megkerülésére. Érdemi döntést azonban csak a politikusok, a világot, az emberiség életét strukturálisan meghatározó multik stratégiai vezetői hozhatnak. Voltaképp egy olyan vezetői világfórumra lenne szükség, amelyen a klímaváltozás mértékét, folyamatát, ütemét pontos adatokon keresztül ismerő tudósok számolnak be a valós helyzetről. S e beszámoló nyomán a világ említett vezetői együttesen hoznak döntést az elkerülhetetlen és fájdalmas visszaszorító lépésekről, azok kommunikciójáról az emberek felé. Úgy képzelem, egy ilyen fórum után ki-ki hazamegy a maga országába, és bejelenti, hogy a következő hétfőtől kizárólag páros rendszámú autók közlekedhetnek az utcákon, a rákövetkező héten pedig a páratlanok. Mint természeti csapás vagy háború idején. Aztán bejelentik, hogy a napi 24 helyett, kórházak és élelmiszerüzemek kivételével, csak 14 órában szolgáltatnak áramot. Bejelentik, hogy a lakosságot hatalmas erdők telepítésére fogják kivezényelni lakcím és életkor szerint. Majd, hogy mindez csak az első félévben fog így lezajlani. Mert félév után már csak a központi elosztási és utasitási rendszerben lévő autók közlekedhetnek, s a lakosságot, további intézkedésig, az állam jogosult különféle közérdekű feladatok ellátására irányítani.

Nem folytatom. Nem is bizonygatom, hogy e disztopikus látomásnak mennyi a realitása. Ahogy azt sem, hogy miféle ijesztő társadalmi viszonyok létrejöttének veszélyét sugallja. Hogyan lenne elemi módon szükség még időben a súlyos felelős döntések meghozatalára, mentálisan és erkölcsileg egyaránt alkalmas csúcsvezetők kijelölése.

Végül szeretnék valami derűre okot adót, reménykeltőt is nyújtani: az emberi civilizácó, százezer évnyi létezésének elmúlt 500 évében általánossá tette a Föld valamennyi értékét megelőzően, a pénzben mérhető haszon elsődlegességét. A természetben meglévő adottságok saját, pillanatnyi, legjobb meggyőződése szerinti átalakításában, legyűrésében, kizsákmányolásában vélte megélni önnön erejét, mindenhatóságát. Mindkét kísérletnek a végéhez értünk. Hazudnék, ha azt mondanám: tudom, hogy van akár csak egyvalaki is a közel nyolcmilliárdból, aki pontosan látja mi a tenedő, mi a hogyantovább. Mégis lesz utána. S ebben az utánában annak a reménye él, hogy a holnapi új ember sokkal mélyebben érti majd a körülötte működő világot, sokkal pontosabban azonosítja majd azon belüli helyét. Természet és ember nem egymás ellenségei lesznek, mint most, amikor a folyamat végére az ember már önmagával szemben is ellenségként lép fel, hanem társak, partnerek, együttműködők. Jobb, egészségesebb, békésebb és fentarthatóbb világ lesz az. Csak odáig át kell bukdácsolnunk egy öszeomláson.

BOJÁR Iván András előadása a Tudományos Stand Up műsorán: A Zöld "BALEK". 

BEMUTATÓ: 2021. NOVEMBER 24. 19:00 órától
Jegyek már elérhetők a https://tudomanyosstandup.hu/video/bojar-ivan-andras-zold-balek-live linken keresztül